Még utoljára itt voltál. Te nem tudtad, lehet én sem vallottam be magamnak, de a szívem érezte, hogy ez lesz az utolsó.
Utolsó csók, utolsó érintés... Minden egyes alkalommal miután itt jártál, mindig egy kicsit meghaltam, de még így sem tudtam nemet mondani, se neked, se magamnak. Az elmúlt hetekben nem beszéltünk, már kezdtem fellélegezni, talán végre elindult az elengedési folyamat bennem, jobban voltam, aztán üzentél és ismét jött az érzés, mert az agyam hiába tudja, hogy már nem érzel semmit, a szívem még reménykedik. Tegnap végre erőt vettem magamon és megírtam neked, ne találkozzunk többet. Hihetetlen erő kellett hozzá, de meg kellett lépnem, mert újra a régi, mosolygós Ani szeretnék lenni. Az üzenet után alig bírtam elviselni a gondolataim, így útra keltem, mert nem volt erőm itthon ülni és várni a választ, muszáj volt menni, útra kelni, el messzire, magam elöl elfutni, kicsit nem gondolkodni, csak vezetni, élvezni ahogy a napocska melegíti az arcom, a hajamba belekap a szél. Szabad szeretnék lenni, végre lebontani azt a hatalmas gátat ami visszahúz, amikor valakivel jól érzem magam. Viszlát!
